- Szubjektív riport a Schönherz Zoltán kollégium 50 éves jubileumára rendezett bálról

Összejöttünk több mint négyszázan. Gyönyörű este volt.

A Schönherz Zoltán Kollégium fennállásának 50 évéből 5-öt (ez szerény számításaim szerint 10 %!) élhettem a történelmi falak között. Még ha mára meg is koptak az emlékeim, határozottan állítom: kevés olyan bulira emlékszem, aminek a hangulata az idő múlásával – miként Bacsó Péter filmjében a nemzetközi helyzet - egyre csak fokozódott.

Azt persze gyorsan hozzá kell tennem: a helyzet itt is nemzetközi volt.

A jubileumi bál hírére több hajdani, a világ más pontján élő évfolyamtársam szíve hevesen oszcillálni kezdett, azonnal repülőjegyet bookoltak, és jöttek az USA-ból, Észtországból és máshonnan is.

Mivel sok korosztály képviseltette magát, ez a bál hangulatában pontosan ezért volt olyan, mint a legendás régi bulik, amikor legalább 5 évfolyam lakott egyszerre itt.

A nyitástól zárásig jellemző atmoszférát az alábbi fokozással illusztrálhatom: Tizedik, huszadik, harmincadik, negyvenedik, ötvenedik – és – Hadik!

Igen, Hadik, a végzősök örök zarándokhelye. Bár ezen az estén, a tisztelgésen kívül „tettlegesség” nem esett (az idősebb korosztályok pontosan értik, mire gondolok), mert talán sokan gondoltuk úgy, hogy ez a zarándoklat nekünk már önmagában egy csoda, ebben a társaságban bizonyára egyszeri lehetőség.

Ahogyan maga az egész bál is unikális, egyszeri alkalom volt. A kolesz régi vezetői, és a villamosmérnöki kar mai első embere indították el az estét. Következett a „villanykari himnusz”, az első kupica rituálisan felhörpintett pálinka, ami egy varázsütésre el is tüntette a generációs különbségeket. Ha voltak ilyenek egyáltalán. Az viszont biztos, hogy a közös nevező pillanatok alatt megvolt. És innen már minden ment inerciából, a lendület és a kedv kitartott zárásig. Ehhez nagyszerű felhajtó erőt jelentett az, hogy a ház adottságait jól kihasználó szervezők a nosztalgiázás számtalan programját kínálták - szimultán módon.

Aztán este fél tíz magasságában, a Corvin teremben, elkezdődött az élő koncertek sora. Csak olyan zenekarokkal, amelyek mindannyian kötődnek a Schönherzhez. Hajnali fél négy lehetett, amikor a terem színpadán – Balázs Fecóval szólva – vége volt az utolsó dalnak is… A még akkor is kitartó „kemény mag” korfáját nehezen tudnám megrajzolni, de nem egy szépkorú, ősz halántékú bálozó is erősítette a kapuzáró csapatot.

Hát, hogyne, hiszen összejöttünk több mint négyszázan.

Gyönyörű este volt.

Szilas Péter
egykori Schönherz koleszos